[Megjegyzés: Még mindig Castiel szemszögében vagyunk :3]
(Az előző rész tartalma: Castiel jött ugyan suliba, de Sophie-val ellógják a sulit, ami nem meglepő. Castiel egy sikátorhoz vezeti Sophiet, és elmondja neki, hogy szereti, mire a lánytól egy meglepődött arckifejezést kap válaszul. De ez lehet hogy megváltozik.]
- *vettem egy mély levegőt, és megkérdeztem* Te szeretsz engem? - a szívem már a torkomban dobogott a feszültségtől, de ez mind köddé vált, amikor a választ megkaptam.
- Nekem még ehhez idő kell...Elégedj meg azzal, hogy van esélyed... - mondta halkan, kicsit gúnyosan, alig hallhatóan, de nekem ez is elég volt, hogy jobb kedvre derüljek.
*Sophie szemszöge*
Bizonytalanul, de kimondtam. Ez elég fura, mert én nem ez a megijedős fajta lány vagyok. De most mit mondjak? Esélye az van, mert azért 2 év alatt tapasztaltam, hogy ő nem olyan, mint a többi fiú. Vicces, tereli a témát, ha valami olyanról van szó, amiről én nem szívesen beszélek. Visszamentünk a suliba, mert még nap eleje volt csak, és nem tudtunk nagyon mit csinálni, így sok vitázás alapján, de rászedtük magunkat, hogy elinduljunk a börtönbe.
Mikor beértünk, akkor csengettek ki. Vagy be? xD Nem tudom, őszintén megmondom. Ja, de. Kicsengettek, mert most jönnek ki a diákok. Ránéztem az órámra, és csak az első negyvenöt perc telt el, mondjuk nem is csodálom, nem időztünk ott egy örökkévalóságot.
Órákon Rosaval leveleztem, Alexynek most nem volt kedve, pedig neki jó dumái szoktak lenni. Ebédnél pont azzal a hülye tanárral voltunk, aki nem engedi, hogy úgy üljünk az asztaloknál, ahogy mi akarunk, ááá nem. Úgy volt, hogy szólított 1-1 embert, azok választottak párt maguknak. Viszont most lepődtem meg úgy istenigazából.
- Castiel... - szólította a tanár, mire ő szétnézett és mondta a párját.
- Deborah. - választott egyhangúan.
Hogy mi van?! DEBORAH?! MIÉRT AZT A NYAMVADT BEÁLLT DEREKÚ AGYONSMINKELT HÁRPIÁT KELLETT VÁLASZTANIA ENNEK A HÜLYÉNEK?! NEM LÁTJA, HOGY ÉN IS ITT VAGYOK?! HAHÓÓ!
Tudom, hogy mit gondoltok most, hogy én miért akadok ki ennyire. Hát itt a válasz:
Castiel mindig engem választott ebédnél, amikor ezzel a hülye tanárral voltunk. Most meg mondom neki hogy van nálam esélye, és azt a....Had ne mondjam, hogy mit....Választotta! Akkor ez most hogy van?
- Sophie... - szólított a tanár engem.
- Mivan? - kérdeztem gondolataimban elmélyedve.
- Válasszon párt! - emelte fel a hangját.
- Válasszon valaki engem, azzal ülök - feleltem unott tekintettel.
- Hahj...Rendben, ki választja Sophie kisasszonyt? - Castiel engem nézett, én is ránéztem, és egy haragos pillantást vetettem rá.
- Én választom! - szólalt fel Rosa.
- Jó. Álljanak be a sorba!
Egész ebéd alatt nem szóltam senkihez sem, főleg azért nem, mert Castiellel egy asztalba kerültem. Ő próbált egy párszor megszólítani, de én mindig elhallgattattam. Próbált grimaszokat is vágni, de most ez sem nevettetett meg. Megebédeltünk, és mindenki haza mehetett. Mentem a szekrényemhez, de egy olyan látvány fogadott, amire megtorpantam, de nagyon! Castiel és Deborah csókolózott.
- Milyen gyorsan túlléptél rajtam.... - mondtam oda neki, mire kitágult szemekkel nézett rám.
- Sophie, én...
Nem vártam meg a válaszát, fogtam a táskámat és kirohantam a suliból, a város közepére. A könyeim záporesőként potyogtak. A város közepén volt egy nagyobb domb, oda felmásztam, és bár sokan mondják, hogy jó hangom van, de én ezt ellenzem, most elkezdtem énekelni. A szavak csak úgy törtek ki belőlem... [[Itt van hozzá a zene, aki nem hallgatja meg, megnyakazom! xD : https://www.youtube.com/watch?v=v_ae5D6x59A ]]
A domb köré rengeteg ember gyülekezett fel, mind engem hallgattak, néhány perccel később is még a TV-sek is megérkeztek! Ez engem nem zavart, énekeltem tovább. Amikor elhallgattam, mindenki tapsolt. Miért tapsolnak ezek? Én nem is nekik énekeltem, csak kitört belőlem....A fájdalom viszont még mindig bennem tartózkodik. Elmosolyodtam, behunytam szemeimet, majd átadtam magam a sötétségnek....
*Castiel szemszöge*
Hazaértem, Deborah is elment. Úgy gondoltam, hogy bekapcsolom egy kicsit a TV-t, mert unatkozom. Váltogattam a csatornákat, majd hirtelen megálltam a híradónál. A város közepén lévő dombon játszódik, ahol... SOPHIE ÉNEKEL?! De még milyen gyönyörűen....
Híradós: Ez a lány itt név szerint Sophie West, aki furcsa módon mikor befejezte a dalát, elájult, és most kóházban van 1-2 órája, és még mindig nem ébredt fel! A központi kórházban tartják el. Valószínűleg mint ahogy a dalszöveg is elárulja nagyjából, fájdalmat okozott neki valaki, és nem bírta tovább talpon. A kóma sincs kizárva! Most pedig átadom a szót Tom Higgings-nek az időjárás----
Kikapcsoltam a tévét, és eszeveszettséggel rohantam a kórházba. Párszor meg is bámultak engem az utcán, majd hirtelen Deborah megállított.
- Szia Casti-cicuskám! Te is láttad Sophie-t a híradóban?
- Igen, most mennem kell!
- Ugye nem hozzá mész?! Ha igen, akkor köztünk vége mindennek! - fenyegetett.
- Oh...Akkor viszont.... - felcsillant a szeme - Szakítok veled, Deborah.
Ledermedt, és kaptam az alkalmon, elfutottam mellette.
- EZT MÉG NAGYON MEG FOGOD BÁNNI, CASTIEL! ÚGY IS VISSZAFOGOD KÖNYÖRÖGNI MAGAD HOZZÁM!! - ordított vissza. Haha, te csak azt hiszed...
Szinte betörtem az ajtót, amikor beértem, majd odafutottam egy nővérhez.
- Sophie West-et hol találom?! Melyik szoba? - sürgettem.
- Uram, ön kicsoda a betegnek? - kérdezte meglepődötten.
- Az osztálytársa, ja meg a legjobb haverja 2 éve. - forgattam a szemeimet - Hol találom?!
- 2. emelet B/3 -as terem. Viszlát!
- Viszlát! - kiabáltam vissza, mert én már a lépcsőnél voltam.
Felfutottam és mint egy nem is tudom mi, úgy rontottam be a szobába. Sophie még mindig aludt.
Odamentem az ágyához, majd leültem az amellett lévő székre.Megszorítottam a kezét, és elgondolkoztam, hogy miért is csináltam ezt. Miattam került ide, csak azért, mert azt hittem, hogy ő nem szeret, ezért átmentem Deborah-hoz. HOGY LEHETEK ILYEN HÜLYE?!
Becsuktam a szemeimet, és mikor kinyitottam, azt vettem észre, hogy Sophie felkel. Elmosolyodtam, de ez nem tartott sokáig, mert amint meglátott, elkezdtek folyni a könnyei.
- Cssssssssssss....Ne sírj!... - csitítgattam, mire hozzám vágta a párnát.
- TE ENGEM HAGYJ BÉKÉN! BIZTOS DOBOTT DEBORAH, MI? ÉS MOST ÉN VAGYOK A PÓTLÉK?!.... - elhallgatott, majd átfordult a másik oldalra, hogy ne lássam az arcát, de azért nem vagyok vagy, mert zokogott, majd azt mondta... - Nem kérek belőle....
- Sophie...
- NEM!
- Adj már 5 percet! - emeltem fel a hangomat.
Majd haragosan felém fordult, és felült.
- Na, kösz! Szóval. Azt hittem, hogy visszautasítottál, és ezt nem bírtam ki, olyan volt az nekem, mintha részeg lettem volna, mert rögtön loholtam Deborah után, és már megbántam. Utána láttam, hogy mi történt veled miattam, és berohantam volna a kórházba, mikor útközben Deborah megállított, és azt mondta, ha bemegyek hozzád, akkor szakít velem, de én megkönnyítettem neki és én szakítottam vele, és utánam kiabált, hogy úgy is visszafogom magam könyörögni hozzá, és blablabla mondtam hogy azt te csak hiszed.
Csak nézett, majd végre megszólalt.
- Azt hiszed, hogy ezzel minden rendbe jön?
- Nem... - néztem bele a szemébe.
És itt olyan történt, amire nem számítottam.
- Akkor tévedsz, mert már nem haragszom....
*Sophie szemszöge*
Igen, már nem annyira haragszom, mert legalább őszinte volt, de azért még mindig fáj...Elvégre láttam őket csókolózni, és ez eléggé felkavart.
- Én hazamegyek. - törtem meg a csendet.
- De még nem mehetsz haza! - értetlenkedett.
- Figyelj, csak a stressztől ájultam el, most már semmi bajom sincs. Hazamegyek és kész. - zártam le a témát.
- Felőlem - na végre visszatért - Holnap a suliba!
- Suliba!
Szerencsére a saját ruháimban maradtak, nem öltöztettek át abba a kórházi letye-petyébe.
Hazabaktattam, Castiel már elindult. Legalább visszaesett az ő bunkó, de vicces énébe, és én eleve ebbe a Castielbe szerettem bele...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése