- Tudtad, hogy a nőknek akkor lesz feszes a fenekük, ha eddzenek rá?
- Ja, tudtam... - nevettem el magamat. - Am tegnap miért nem jöttél?
- Elaludtam, és nem akartam bemenni. Bocs. - nézett rám bociszemekkel. - De a lényeg, hogy most itt vagyok, nem?
- De, mondjuk az igaz...
- Na...Örüjjé'!
- Ürülök!
- Fúúúj.... - fogta be az orrát.
- Ne csináld már! - ütöttem a vállába, mire ő is visszaütött - Aúúú! Én azért nem ilyen erősen csináltam!
- Bocsi! Hehe.
Megállt a busz, és a sofőr szinte páros lábbal rugdosott le minket, amiért Castiel majdnem bevert egyet neki.
- Sophie - állt meg, és nézett a szemembe.
- Igen? - kérdeztem érdeklődéssel.
Már-már szóra nyitotta volna a száját, de aztán becsukta a szemeit, és oldalra nézett.
- Semmi.
*Castiel szemszöge*
Megálltam, és megszólítottam.
- Sophie - néztem gyönyörű szürke szemeibe. Tiszta én, csak lány verzióba.
- Igen? - látszott rajta, hogy meglepődött.
Meg akartam szólalni, de egyszerűen nem bírtam. A gondolatok cikáztak a fejemben. 2 éve ismerem őt, és ez alatt az idő alatt úgy belezúgtam, mint annak a rendje. Nem akarom, hogy eltávolodjon tőlem. Nem akarom, hogy ez elrontson mindent. Biztos, hogy ő nem érez semmit, szóval inkább hagyom az egészet a fenébe...
- Semmi. - zártam le a témát.
Elakarom neki mondani, de nem bírom. Még senkit sem szerettem így, mint őt, teljesen belehavarodtam. Ha most visszautasít, azt én nem bírom ki...*majd egyszerre több könnycsepp gördült le az arcomon, amit láthatólag észre is vett*
- Castiel! Mi a baj? Miért sírsz?
Gyorsan letöröltem az arcomat, majd ránéztem.
- Hagyjuk. - válaszoltam fájdalmasan.
- De....
- Kérlek! - szakítottam félbe.
Láthatólag abbahagyta, mert óvatosan bólintott, de a szemét még mindig nem vette le rólam.
*Sophie szemszöge*
Nem tudom, hogy mi lehet most Castiellel. Még sose láttam őt így, és ez engem nagyon felkavart. Vajon mi lehet vele?
Elmélkedésemet a csengő zavarta meg!
- Te jószagú-csillámpóni! Becsengettek! - kiabáltam.
- Tényleg nem tűnt fel, hogy csak mi ketten voltunk az udvaron?
- Nem! Miért, neked igen? - kérdeztem értetlenül.
- Ja. Úgy gondoltam, hogy ma lóghatnánk.
- Hát, mivel már az első órára úgy is igazolatlant kapnánk...Felőlem. - vontam meg a vállam, mire Castiel mintha erre a mondatomra várt volna, felpattant, megfogta a kezemet, és húzott maga után.
Párszor megbotlottam, de Castiel aggódó tekintete akkor mindig találkozott velem. Komolyan, mi van most vele?! Egy sikátorba érkeztünk, igaz, hogy nappal volt, de nagyon el volt borulva, így sötét égbolt alatt álltunk.
- Sophie...Valami fontosat kell mondanom!
*Castiel szemszöge*
El kell mondanom neki, nem érdekel, ha visszautasít, de legalább tudjon róla... Ismét megkaptam tőle az "Én nem értek semmit, magyarázd el, te hülye" fejet, de ez nem érdekelt most engem. Elmondom neki.
- Az van, hogy...Izé...Khm khm....
- Még ma kibököd? - nevetett. Jaj, csak ne nevess így...
- Ööö...Hááát....Ez...Ez egy nagyon... nagyon fontos téma....És....Várj.... - meg kell fogalmaznom magamban, hogy mit mondok neki.
- Figyelj Sophie. Az van, hogy én totál-mega-hiper-szuperul beléd zúgtam és nem tudtam elmondani, mert féltem, hogy te nem így érzem irántam, de most már nem érdekel, hogy mit mondasz rá, mert nem bírom magamban tartani. Szeretlek, Sophie...
Csak hát véletlenül én hülye hangosan kezdtem el mondani elejétől a végéig és nem vettem észre, csak amikor láttam Sophie meglepődött arcát magam előtt.
- Ööö...Castiel?...-suttogta.
- *vettem egy mély levegőt, és megkérdeztem* Te szeretsz engem? - a szívem már a torkomban dobogott a feszültségtől, de ez mind köddé vált, amikor.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése